Miért nem lehet a hozzáadott érték a fejlesztéspolitika iránytűje?

A hozzáadott érték a modern közgazdaságtan egyik alapfogalma, amely annak számszerűsítésére szolgál, hogy egy vállalat vagy valamely ország egy év alatt mennyivel növeli meg az inputként felhasznált javak értékét. A nemzeti számlák rendszere – köztük a GDP-számítás – is erre a fogalomra épül. Mindazonáltal az iparpolitikai döntéshozatal során a hozzáadott értékre történő hivatkozás nemritkán módszertani és értelmezési problémákhoz vezet, és bizonyos esetekben nyilvánvalóan téves következtetések alapjául szolgálhat. Már magával a fogalommal is van baj, de még inkább azzal, ahogyan az iparpolitikai diskurzus használja: leegyszerűsítve, kiragadva és olyan következtetésekre építve, amelyek nem következnek a közgazdasági definícióból. A tanulmány célja annak bemutatása, hogy egymással összefüggő módszertani és elméleti érvek alapján miért problematikus a hozzáadott érték abszolút vagy relatív nagyságának iparpolitikai rangsorolási szempontként vagy normatív döntési kritériumként történő alkalmazása. A cikkben először bemutatom azt a nyolc legfontosabb okot, amiért problematikus a hozzáadott értéket iparpolitikai rangsorként vagy döntési mutatóként használni. Ezután azt igyekszem megvilágítani, hogy makroszinten, az utolérés kontextusában az innováció sem tudja biztosan növelni a termelés útján előállított hozzáadott értéket. Jánossy Ferenc gondolatával egyetértve bemutatom, hogy a kutatás eredménye, az innováció közvetlenül nem termel jólétet. Az még csak „recept”, amely megadja, hogy miképpen kellene megváltoztatni a termelést ahhoz, hogy a munka termelékenysége növekedjék.